SYMPATHY FOR THE UNDERDOG (1971)

Bakuto gaijin butai

Rendezte: Kinji Fukasaku

"Let me warn you. You better cut the crap, and get the fuck back to the mainland. Otherwise, it's gonna start raining blood around here." - Yonabal

Fukasaku a Japan Organized Crime: Boss-al megalkotta az egyik legnagyobb jakuzafilm klasszikust, és ezzel elindított egy olyan folyamatot, ami végül az egész műfaj reformjához vezetett. Ennek a folyamatnak az egyik következő állomása volt a Sympathy For The Underdog, ami vitathatatlanul a mester életművének egyik legjobb darabja. Fukasaku a filmet eredetileg a Japan Organized Crime: Boss folytatásának szánta, de miután látta Gillo Pontecorvo Az algíri csata című háborús filmjét, úgy érezte, hogy ő is valami hasonlót akar a vászonra vinni, csak természetesen jakuzákkal.

Gunji (Koji Tsuruta) az egykori jakuza főnők 10 év után szabadul a börtönből, ahová azért került, mert a Daitokai család feje Oba annak idején hatalma megszilárdításához felhasználta, majd később elárulta őt. A szabadulás után Gunji nem késlekedik sokat, összeszedi a közben szétszóródott embereit, majd nekiáll újraszervezni a családot. Mivel a Daitokai klán irányította Yokohamában már nincs számukra hely, ezért a banda átköltözik Okinawa szigetére, ahová Gunji egykori riválisa Kudo (Noboru Ando) is csatlakozik hozzájuk. Okinawára érkezve a csapat először óvatosan felméri a terepet, majd kezdetnek átveszik az amerikaiak által futtatott whisky csempész üzletet. Ez azonban felkelti a helyi alvilági főnökök, köztük a félelmetes, félkarú Yonabal (Tomisaburo Wakayama) figyelmét is. Gunji csak súlyos áldozatokkal járó véres összecsapások árán tudja a tiszteletét kivívni. A dolgok már éppen kezdenének rendbe jönni, mikor megérkezik Okinawára a Daitokai klán, és Oba nagyfőnök.

Pontecorvo filmjének inspirációja leginkább az egy idegen nemzet általi megszállás, az idegen környezetbe szakadás és az ezekkel járó konfliktusok alapszituációján érződik, de ennél sokkal szembeötlőbb Sam Packinpah - A vad banda című westernklasszikusának egyértelmű hatása. A karakterek és a már említett idegen környezet mellett, ez leginkább az olyan jelenetek során vehető észre, mint például a legutolsó képkockákon látható "felvonulás", Yonabal fegyvereseinek a semmiből való hirtelen előbukkanása, vagy akár a lövöldözés a bárban. Ez utóbbi egyébként a film egyik legjobban megkomponált jelenete. Az afro-amerikai gengszterek a bár felett elhaladó repülőgép zaját kihasználva nyitnak tüzet Gunji embereire, a tűzpárbaj előtti feszült pillanatok teljes mértékben a westernfilmek hangulatát idézi.

A film első felvonásában a csapat újraszerveződését láthatjuk, amint a teljesen széthullott család terveket szövöget a közben alaposan megkopott renomé visszaállítására. A második fejezet az első üzlet megszerzését, a riválisokkal való harcokat és az azzal járó súlyos veszteségeket tárgyalja, végül a Daitokai klán megjelenésével kezdődik az utolsó fejezet, melyben a teljesen legyengült csoport eljut arra a pontra, ahonnét már nincs visszatérés, az ebből következő végkifejlet pedig egy katartikus lezáráshoz vezet.

A megszállt Okinawa sajátos atmoszférával bír. A város utcái olyanok, mint egy hatalmas reklámfelület, a falakon, táblákon egyaránt megtaláljuk a japán és az amerikai írásjeleket is. A járókelők között rengeteg az amerikai, a klubokban dögös funky zene szól, az égen amerikai vadászgépek húznak el. A japán hatásoknak már szinte alig látni a nyomát, hatalmas Coca Cola feliratok és egyéb márkanevek takarják el őket, olyan, mintha egy amerikai kisvárosban játszódna a film. Ez a fajta kelet-nyugat találkozási pont ideális hely a bűnszervezetek számára, éppen ezért a rivalizálásra is.

A két film között rengeteg azonosságot találhatunk, de Noboru Ando, Tomisaburo Wakayama, és Koji Tsuruta is gyakorlatilag megismételték a Japan Organized Crime: Boss-ban látott szerepüket. Gunji, a régimódi jakuzafőnök napszemüveg mögé rejtett ábrázatáról csak a legritkább esetben lehet érzelmeket leolvasni. Kemény, hallgatag, szinte már irritálóan higgadt gengszter. Érzéseit egyedül csak egy helyi prostival hajlandó megosztani, vele is csak azért, mert a lány megtévesztően hasonlít egykori szerelmére. Ugyanakkor kitartó és eltökélt hozzáállásával még kíméletlen ellenfele, Yonabal tiszteletét is képes volt kivívni. Sorstársa Kudo hasonló figura, szótlan, egykoron szebb napokat látott, megtört ex-jakuzafőnök. Mindkettejük balsorsáért ugyanaz az ember, Oba főnök tehető felelőssé, annakidején ő tette őket riválissá, és most miatta váltak szövetségessé is. Kudo eleinte nem is vesz részt a balhékban, egykedvűen tölti idejét a szállodában, majd később is leginkább csak a háttérben marad, mint egyfajta utánpótlás. A film legemlékezetesebb alakja ezúttal is a Wakayama által megformált karakter. Yonabal a félkarú óriás mélyen zengő hangjával félelmet keltő egy jelenség, az ember egy ilyen jakuzával szeretné a legkevésbé összeakasztani a bajszát. Wakayama ismét zseniális a szerepében, és bár Yonabal nagyon sokban hasonlít a Japan Organized Crime: Boss indulatos bandafőnökére, a legendás színész alakítása ezúttal ha lehet, még meggyőzőbbre sikerült.

Valójában ez volt Fukasaku utolsó igazi ninkyo-jellegű filmje, és Koji Tsuruta-val is most dolgozott utoljára. A Sympathy For The Underdog egy hibátlan remekmű, tökéletes átmenet a régi és az új stílus között, jelentőségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még korunk egyik legismertebb japán rendezőjét, Takeshi Kitano-t is megihlette, Sonatine című filmjében nemcsak a helyszínt, de a történet bizonyos elemeit, a karaktereket, és még az egyik zenei témát is innen kölcsönözte. Ez a film egész egyszerűen kötelező!!!