2010. február 10.

KEN TAKAKURA (1931-2014)

Ken Takakura hazájában sokkal több, mint egy színész. Ő egy ikon, egy filmes műfaj-, és tulajdonképpen egy egész korszak jelképe is. Nevét és arcát Japán szerte egyaránt ismerik idősek és fiatalok, de még a szigetországon kívül is jelentős kultusza van. Takakura a japán emberek számára a már elveszett régi értékek, a férfiasság és a lovagiasság szimbóluma lett, természetesen mindezt leginkább a filmszerepei által vívta ki magának.

A 60-as évek elejére a japán mozikat addig egyértelműen uraló szamurájfilmek kezdtek veszíteni a népszerűségükből. Ez komoly fejfájást okozott a Toei stúdiónak, lévén ők gyártották akkoriban a legtöbb ilyen típusú filmet (és persze egyben a legminőségibb darabokat is). A Toei egyik vezetője akkoriban Koji Shundo, egy korábbi jakuza volt, aki úgy gondolta, hogy az egyre több háztartásban megjelenő televíziós készülékek által is fenyegetett mozi iparnak azonnali profilváltásra van szüksége, hogy továbbra is piacvezető tudjon maradni. Shundo a jakuzafilmekben látta a megváltást, amik korábban tulajdonképpen még a szamurájfilmek egyik alfajának számítottak. A lovagias jakuzafilmek, vagyis a ninkyo-eigák a szamurájokhoz hasonló idealizált hősöket mutattak be, akik a jakuza kódex és a klánjuk iránti elkötelezettség, valamint a saját személyes érzelmeik kettőse között őrlődnek, hogy végül az utóbbi által vezérelve sajátos igazságot tegyenek. Az első ilyen jellegű Toei film a híres japán író Shiro Ozaki többször is feldolgozott regényéből készült Jinsei gekijo: hisha kaku (Theatre of Life) című 1963-as film volt, melyben az akkor már igencsak neves Koji Tsuruta mellett egy Ken Takakura nevű, még kevésbé ismert, ám már gyakorlott színész szerepelt. A film nagy siker lett, és ebben nem kis szerepe volt Takakura-nak is, aki kissé búskomor, sztoikus karakterével szinte azonnal elnyerte a nézők szimpátiáját. A fiatal és jóképű színész karrierje ezután indult csak be igazán.

Ken Takakura Gouichi Oda néven látta meg a felkelő nap világát, 1931. Február 16-án, Fukuoka prefektúra Kitakyushu nevű városának egy jómódú családjában. Gyermekként a gyenge tüdeje miatt sokat betegeskedett, viszont remekül tanult. Fiatalabb korában egyébként maga is szemtanúja volt a háború utáni jakuzák felemelkedésének, a feketepiacok elterjedésének és a területekért folyó ádáz harcoknak, így ezek az élmények később jelentősen inspirálták a jakuzafilmes szerepeinél is. A tokiói Meiji egyetem elvégzése után jelentkezett a Toei stúdió második „Új arcok” nevű, új tehetségeket felkutató versenyére, amit meg is nyert, így az 50-es évek közepén, 24 éves korában elindult a filmes karrierje.

Takakura az 1956-os Denko Karate Uchi (Lightning Karate Blow) című filmben, majd annak folytatásában debütált, ezt követően pedig különböző típusú filmekben kapott szerepeket. Krimikben, szamurájfilmekben, de a „Japán hangja”-ként elhíresült, és akkoriban abszolút szupersztárnak számító színész/énekesnő Misora Hibari mellett számos könnyed zenés komédiában is feltűnt. 1964-ben mutatták be Teruo Ishii Narazumono (An Outlaw) című noir krimijét, amiben Takakura és a legendás Tetsuro Tamba voltak a főszereplők. A komor hangulatú film nagy siker volt, és később olyan ázsiai filmesekre volt nagy hatással, mint pl. John Woo, aki a Bérgyilkos című akciófilm-klasszikusában meg is idézte Ishii ezen filmjét.

Ezek után Ishii és Takakura között egy igencsak gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét. Az 1965-ben bemutatott Abashiri Bangaichi (Abashiri Prison) című akciódús börtön/jakuzafilm olyannyira nagy siker lett, hogy a film 10 éven belül már egy 18 részes szériává bővült, mindegyik epizódban Takakura főszereplésével. A sorozat főcímdalát is maga a színész énekelte, a dal pedig önmagában is listavezető sláger lett Japánban. Ezeknek köszönhetően Ken Takakura nevét, arcát és hangját, sőt még a jellegzetes filmes karaktereit is kezdték egyre többen megismerni és megszeretni, ami folytán a színész rövid időn belül az egyik legnagyobb japán filmsztárrá nőtte ki magát. Népszerűségét tovább növelték az olyan ugyanebben az időszakban forgatott jakuzafilm sorozatok is, mint a szintén óriási sikernek számító Showa Zankyoden (Brutal Tales Of Chivalry), vagy a Nihon Kyokaku-den szériák, de még a gyönyörű Junko Fuji (a Toei főnök, Koji Shundo leánya) nevével fémjelzett Hibotan Bakuto (Red Peony Gambler) sorozatban is rendszeresen feltűnt. Fuji kisasszonnyal többször is szerepeltek közösen a filmvásznon, és emiatt a közönség szemében hamarosan ők lettek a jakuzafilmek eszményi szerelmespárja.

Ez az időszak volt a Toei stúdió nagy jakuzafilm boom-ja, ami után közel egy évtizedig a ninkyo jakuzafilmek nagyban meghatározták a japán filmipart. A közönség az azonos sémára épülő történetek ellenére imádta ezeket a filmeket, Takakura, vagy ahogy később hívták, „a japán Clint Eastwood” népszerűsége pedig még az oly legendás színészkollégáiét is elhomályosította, mint Koji Tsuruta, vagy Ryo Ikebe. Az általa alakított idealista, az igazságtalanság és az elnyomás ellen küzdő népi hős alakja egy időben még politikai jelképpé is vált, amikor is a rendszerben csalódott diákok az ő képmásával vonultak fel a 60-as évek végére oly jellemző diáktüntetések alkalmával.

A 70-es évek közepére a műfaj kifáradt, népszerűsége csökkent, az új stílus, a realista jitsuroku (dokumentarista eszközökkel ábrázolt, gyakran valós alapokon nyugvó jakuzafilmek) kiszorította a filmekből a lovagias értékrendű jakuzákat, a mozikból pedig a ninkyo filmeket. Takakura helyét a már jóval nyersebb modorú Bunta Sugawara, Shinichi „Sonny” Chiba, vagy éppen Hiroki Matsukata vette át. Sidney Pollack kultikus filmjében, az 1974-es The Yakuza-ban (Jakuzák) a kiváló Robert Mitchum partnereként még eljátszotta az idealista hőst, ami után már nyugaton is felfigyeltek rá, de ezidőtájt Takakura már egyre inkább kezdett eltávolodni a jakuzafilmektől. (Első nyugati filmes szerepét egyébként még 1970-ben kapta, akkor Robert Aldrich Megsemmisítését elrendelem című háborús drámájában játszott egy japán őrnagyot.)

1973-ban elsőként keltette életre a félelmetes bérgyilkost, a Takao Saito mangájából ismert Golgo 13-at, valamint 1975-ben egy nagyszabású és gyors ütemű modern akciófilmben a Shinkansen daibakuha-ban (Szuperexpressz) tűnt fel (amit később Amerikában Féktelenül címmel dolgoztak fel). Jó néhány rendkívül sikeres akció és drámai szerep után 1976-ban Ken Takakura otthagyta a Toei-t, és szabadúszó lett. A 80-as évektől már csak komolyabb témájú filmekben vett részt és ritkábban is állt a kamera elé, a jakuzafilmes szerepeket pedig rendre visszautasította. Ekkoriban többek között olyan filmekben volt látható, mint Yoji Yamada számos díjat nyert road-movieja, a Shiawase no kiiroi hankachi (The Yellow Handkerchief - 1977), a gyönyörű kalandfilm a Nankyoku monogatari (Antarctica - 1983), amelyhez Vangelis írt csodálatos zenét, vagy a szomorkás hangulatú Eki Station (Állomás - 1981). Angolnyelv tudásának köszönhetően rövid kirándulást tett Hollywoodban is, előbb Ridley Scott hangulatos 89-es neo-noir jakuzafilmjében a Fekete Esőben játszotta el Matsumoto felügyelőt, akit a Michael Douglas és Andy Garcia által alakított amerikai rendőrök mellé osztanak be, majd 1992-ben egy nem túl sikeres romantikus komédiában, a Mr. Baseball-ban egy japán baseball edzőt alakított, akkor Tom Selleck oldalán.

A máig forgatott utolsó három filmjét már mind barátjával Yasuo Furuhata-val, illetve legutóbbit a kínai Yimou Zhang-al közösen forgatta, mindegyik szomorkás, az emberi kapcsolatokat boncolgató szentimentális dráma, és mindegyik számos elismerésben és pozitív kritikai visszhangban részesült. A 2005-ös Lelki Vándorúton óta azonban sajnos nem szerepelt több filmben.

Ken Takakura magánéletéről csak keveset tudhatunk. Feleségétől, a néhai Chiemi Eri színésznőtől még 1971-ben, 12 év után elvált, azóta nem nősült újra. Békés, visszahúzódó ember hírében áll, aki nem iszik, nem dohányzik, és más káros szenvedélye sincs. Kollégái, ismerői mind nagy tisztelettel és elismeréssel beszéltek róla. Érdekesség, hogy Takakura szoros baráti kapcsolatot ápolt Kazuo „a Medve” Taoka-val, a Yamaguchi-gumi nagyhatalmú főnökével, akinek a temetésén Takakura volt az egyik koporsóvivő.

A most 79 éves színész nem csak a jakuzafilmek, de az egész japán filmgyártás egyik leghatalmasabb alakja. Remélhetőleg még sokáig az is marad, és talán még néhány film erejéig meg is örvendezteti a rajongóit és egyben tisztelőit.
Szerk.:
Ken Takakura 2014 november 10-én, 83 éves korában távozott közülünk, de már életében halhatatlanná vált.

Fontosabb jakuzafilmjei:
-Theatre Of Life (Jinsei gekijo: hisha kaku) 1963
-An Outlaw (Narazu-mono) 1964
-Wolves, Pigs & Men (Okami to buta to ningen) 1964
-Abashiri Prison sorozat (Abashiri Bangaichi) 1965-1972
-Brutal Tales Of Chivalry (Showa Zankyoden) 1965-1972
-Red Peony Gambler sorozat (Hibotan Bakuto) 1968-1971
-Yakuza’s Tale (Tosei-nin Retsuden) 1969
-Samurai Geisha (Nihon jokyo-den: kyokaku geisha) 1969
-Bright Red Flower Of Courage (Nihon jokyo-den: makka na dokyo-bana) 1970
-The Red Cherry Blossom Family (Junko intai kinen eiga: Kanto hizakura ikka) 1972
-Jakuzák (The Yakuza) 1974
-Fekete Eső (Black Rain) 1989

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

A magam részéről besorolom a jó alakításai közé Kojiro szerepét a Tomu Uchida rendezte Musashi mozi sorozatban. Az volt az utolsó szamuráj karakter amit megformált, mielőtt a ninkyo-eiga műfaj hoszú időre "kisajátította".

Chavez írta...

Bevallom, a korai szerepei közül elég keveset láttam. Azt viszont tudom, hogy utoljára 94-ben játszott szamurájt, a 47 Roninban, de az nem tetszett, vontatott, olcsó tv-s produkció volt.

Oldfan írta...

Megnéztem a Samurai Geisha filmet tőle. (Az angol cím erősen becsapós.) Meglepően jó mozi lett belőle, bevallom, gyengébbre számítottam. A változóban lévő, iparosodó Japánban az üzleti körök és a jakuzák egymásra találása, miközben még élnek a hagyományok, pl. a gésákkal kapcsolatban. Ötven percig egész pörgős a történet, aztán kicsit érzelegnek, de a vége a legszebb ninkyo leszámolás hagyományai szerint zajlik. Ami meglepett , profin összerakotta történet, meg a művészi eszköztára sem rossz. A fényképezése pedig pazar. A Fuji-Takakura szerelmespár tényleg nem rossz leosztás. Egyedüli kár, hogy csak egy gyenge fordítású, égetett feliratos verziót fogtam ki belőle.

Chavez írta...

Azt hiszem, én is láttam, de most nem vagyok vele képben teljesen, hogy melyik is az. :/